Babaház

Elképesztő, hogy több, mint 3 éve nem posztoltam. Ugyanakkor logikus: ha kevesebb igazán fontos dolog történt volna velem, könnyen tudtam volna locsogni is róla. Így viszont, hogy az életem párhuzamosan több fronton is izgalmas fordulatokat vett bennem maradtak a gondolatok.

Lehet, most, hogy itthon vagyok Zsigmond úrfival (tündéri kéthónapos fiacskámmal) akad majd pár pillanat, amikor kikívánkozik majd belőlem egy-két sor.

Morcogás 2

Tudom, Viktor, hogy türelmetlenül vársz arra a pillanatra, amikor a hozzám hasonló renitenskedő alakok, akik képesek önállóan gondolkodni, akik megértik a téged követők érveit és kritikusan hallgatják a téged támadók túlzó szólamait, akik nem állnak be egyik tábor mögé sem kritika nélkül, akik képesek kontextusban látni mindazt, ami kihívásokat állít Magyarország elé, akik olvasottak, akik magasra értékelik Magyarország kulturális és tudományos eredményeit, akik komolyan veszik, hogy egy új generációért is felelősek, akikbe szorult némi tartás (és így tovább, nem tudom felsorolni) végre elismerik történelmi nagyságodat és a huszonnyolc évvel ezelőtt megalapozott és azóta milliószor semmissé tett érdemeid előtt leborulnak. 

Tudom, elárasztanál minket is alamizsnáiddal: kicsi közbeszerzési pályázat itt, lovarda, szálláshely, trafik ott, ha végre felnőnénk ahhoz, hogy ezekre áhítozzunk és boldogan behunynánk a szemünket ezek fejében: köddé foszlana a kapualjban rettegve meghúzódó hajléktalan alakja, a jövő nélkül felnövő cigánygyerek, az ellehetlenülő vidék, a külföldre menekülő generációk, a sok sok frusztrált, mindennapos egzisztenciális fenyegetettségben élő ember szerete az országban. 

Tudom, hogy ha végre felsorakoznánk mögéd, azonnal megszabadulnál a szervilis nímandoktól, akiket mélyen megvetsz, de lojalitásuk miatt mégiscsak magad körül tartasz és folyamatosan ellenőrzöl, és edénymosóvá tennéd őket, amire ők már rég predesztinálták magukat a téged kritika nélküli követéssel és hazugságaid kozmetikázásával (a birkapásztorsághoz is kell innováció, pláne, ha kihúzza a legelőket a gazdák lába alól a kormány). 

Kérlek, bocsáss meg, nem tehetjük: 

Az élet nagy kincs, és úgy tűnik, sokadmagammal egyetértek, amikor többre becsülöm a tiszta lelkiismeretet, távlatos, megfontolt, toleráns, érzékeny, nyitott gondolkodást, a társadalmi felelősségvállalást, és egyáltalán a minőségi létezést, amit nem vagyok kész feladni az üveggyöngyeidért, amit bármikor kész vagy elénk dobálni. 

Ne hidd, nem az zavart meg, amikor elkezdtél fals magyar és fals keresztény szólamokat skandálni, hogy magad mellé állíthasd azokat a hiszékenyeket, akik naivan szeretnének benned egy országépítő, keresztény értékeket tiszteletben tartó generálist látni, meg hogy már másfél évtizede csak a melledet döngeted, pedig többet tett a magyarságért és a kereszténységért már a kétéves unokaöcsém is, aki népdalokat danászik, és egyszer nem taposott el egy bogarat. Dehogyis: minden populista, rövidlátó politikus tudja, hogy könnyebb az emberek érzelmeire hatni, és a szocializmus után (pláne: sok sok év MSZP / SZDSZ teszetoszaság és elhibázott retorika után) fogékony volt erre a szent szamarak gyülekezete, bűn lett volna nem kihasználni. 

Hogy leépítetted a fékek és ellensúlyok ingatag rendszerét, kifosztottad és szétosztottad az ország sokáig óvatosan védett földvagyonát, eladtál minket a külföldi érdekcsoportoknak, kádereiddel lefölözted az országba ömlő támogatásokat és hagytad, hogy az évszázados lehetőség a versenyképességünk kialakítására elpárologjon, kialakítottál egy kéz-kezet most rendszert, amiben, ha a ti kutyátok kölyke, senki sem korrupt vagy gazember, kizárólag, aki megpróbál igazat mondani; eltávolítottál mindenkit, aki párton belül a kihívód lehetett volna és össztüzet zúdítasz mindenkire (emberekre, szervezetekre), akik nem a te aklodból bégetnek, végülis az is belefér: igazi politikai érdemek nélkül, felelősen végiggondolt, hosszútávon is hatásos, mind gazdasági, mind környezetvédelmi, mind társadalmi szempontból jótékony politikai intézkedések nélkül csak egy lehetőséged van. El kell felejteni azt az idealisztikus elképzelést, hogy egy politikus, sőt, államfő azért szolgál, hogy az őt mandátumhoz juttató emberek és elkövetkező generációk számára élhetőbb országot hozzon létre. Sokkal nagyobb prioritás annak bebiztosítása, hogy makacs kiskakasként örökre a saját magad által létrehozott szemétdomb ura lehessél - ha nem örökre, hát addig, amíg már nincs az, aki téged valaha elszámoltathat vagy egyáltalán felelősségre vonhat. 

Középszerű, arrogáns, korlátolt férfiakkal körülvéve, kisebbségi komplexusokkal küzdő faék egyszerűséggel gondolkodó öregedő emberként senki nem kérheti rajtad számon, hogy észrevedd, ez a 21. század kitermelt olyan generációkat, akik rég nem rugóznak a nemi egyenlőségen, az oktatás kiemelkedő fontosságán, a környezet megóvásán, a gazdasági függés megszüntetésén és még jónéhány kérdésen: ez számukra evidencia. Tőled pedig mást úgyse lehetett várni, mint hogy cinikus nem-válaszokat adva söpröd le egyaránt a Magyarország politikáját, gazdaságát és politikai helyzetét hosszútávon befolyásoló katasztrofális szövetségeket és a korrupciódat firtató kérdéseket. 

De hogy még éveken keresztül használjam gyújtósnak a saját pénzemen elavult módon, postán kézbesített agymosó álkérdőíveidet, és hogy lássam, amint önelégült groteszk félmosolyt erőltetsz magadra, amikor a szerencsétlen, megvezetett, de még mindig erőn felül reménykedő nép körberajong (pedig te is tudod, hogy a kilátástalan helyzetük készteti őket, hogy mindenbe belelássák a reménysugarat), olvassam a Tanúban kitalált békaember-elméletet felülmúló képtelen hazugságot a holdudvarad által kreált médiában, ez az, ami erőmet meghaladja. 

A múlt héten elkezdtem tüntetésre járni. Folytatom, úgy érzem, van arra esély, hogy olyan visszhangja legyen a megmozdulásoknak, amelyek végre elkezdik alámosni a hazug, cinikus, korrupt rendszeredet, akármilyen erő is tartja azt össze. Az emberek naivak, de véges a jóhiszeműségük és én azon akarok dolgozni, hogy minél hamarabb eljöjjön a pillanat, amikor nem csak a tegnap vonulók, hanem a magukat félve meghúzók, a szent szamarak és a rendszered kegyeltjei is felismerik, hogy boldog, egészséges, vidám életet a rohadt rendszeredben nem, csak nyitott, okos, felelős emberek által lakott és vezetett országban lehet hosszú távon élni. 

Kit érdekel, hogy bíróság elé kerülsz-e a lopások, hazugságok miatt: nézz magadra, ha még képes vagy arra, hogy igazán láss valamit a tükörben: máris belefulladtál az önnön undokságodba, nézz magadra. Magunk között: megérte?

still unbroken

Megint felhalmozódtak a fogalmazványok a blogon. Nem tudom, mikor érek majd oda, ha egyáltalán odaérek, hogy befejezzem őket: időnként átléptet az idő a gondolatokon és nehéz visszazökkenni azokhoz a hangulatokhoz, amiből kisodortak az újabb kalandok. 

Időnként vannak könyvek, zenék, táncok, épületek, filmek, amelyek valamiért jobban megérintenek, mint esetleg objektíve jobban sikerült társaik. Majdnem elkezdtem felsorolni legalább a könyveket, de szükségtelen: egyre dagad a lista, és - bár bizonyára sokat mond rólam, hogy a Once and Future King szerepel rajta a Varázshegy pedig ebben a pillanatban nem - nyilván tele van klisés választásokkal. 

Ma a következő Lynyrd Skynyrd számba botlottam bele; kiváló háttérzene volt a billentyűzetem alatt egyre terjedelmesebbé váló szerződéseket érintő levelezéshez munka közben. Amit melléteszek, az a Riding Home, egyik kedvenc pubzenészem dala, amit annak idején, hét-nyolc éve hallottam először Londonban. Enjoy.

Nagyapa, te legyőzhetetlen

Száz éve még nem lett volna különösebb jelentősége, hogy nem április elsején, hanem egy nappal korábban született. A háború közepén egy nyírségi településen egészen mással foglalkoztak az emberek; dédnagyanyámnak és a családjának bőven elég volt az a körülmény, hogy nagyapám negyedik fiúként érkezett egy olyan családba, ahol a családfő távollétében (front majd hosszú hadifogság) a nagybácsik próbálták fenntartani a családi üzletet és etetni az éhes szájakat. 

Tegnap nem érzékenyültem el a családi megemlékezés alatt: jó késő lett már, mire összegyűltünk, és minden energiánkat lefoglalta, hogy követni tudjuk: a sok hasonlóan elnevezett Baranyaiból épp melyik az elhangzó történet szereplője. Most viszont ötpercenként elködösül a szemem, amikor eszembe jutnak azok a pillanatok, amelyek nem a száz, hanem a leélt nyolcvan évből nekem jutottak. Nem ő volt az egyetlen életem mentorkarából aki emberségre, becsületességre és szeretetre tanított, és nem ő az egyetlen, akire iránytűként tekinthetek ameddig élek, de ő volt az egyik legfontosabb. Olyan örökséget kaptam tőle az együtt töltött nem egészen tizenöt év alatt, ami, ha jól gazdálkodom vele, hosszú generációkon át is kitart.

A tegnap megidézett történetek fiatalkorának néhány apró állomását skiccelték fel háttérben olyan derűs körülményekkel, mint a harmincas évek gazdasági válsága, a világháború előestéje és feszült magyarországi (felvidéki és délvidéki) napjai. Hogy mi következett, azt is tudjuk mindannyian: a történetek nem először és nem utoljára hangzottak el, mégis elgondolkodtam, mennyire jó, hogy tegnap, amikor száz év távlatából néztünk vissza nagyapa születésére, csak ezen az estén, azokról az évtizedekről beszéltünk, amelyek embert faragtak belőle, mert az az ember - nem hiba nélkül való, de mégis a szó legnemesebb értelmében vett ember - maradt ő az utolsó órájáig. 

Parsifal - avagy zenés diafilm majd opera összesen három felvonásban

Csodálatos napfényes húsvétvasárnapi bringázás majd egy süteménykészítéses-nyugalmas nap után a lehető legoptimistábban érkeztem a maratoni előadásra. Aztán nagyjából öt órát viaskodtam a művel és a páholyszomszéd dinoszauruszokkal (egy kedves és egy undok), hogy túllegyek a kezdeti fanyalgásomon. Jelentem sikerült, de a címszereplőt alakító operaénekest legszívesebben elküldeném néhány mozgásórára. 

Az első felvonáson volt igazán fájdalmas túlesni: a rendező nem tudott mit kezdeni az expozícióval, és a elképesztően statikus rendezés gyakorlatilag negyedórás állóképek sorozatává változtatta az első órákat. Különösen az zavart, hogy a rendező a Grál-lovagokból kettesével sétálgató duci óvodásokat csinált: se az erdei jelenetben, se a Grál-szertartásoknál nem használta a létszámukban rejlő lehetőségeket arra, hogy a jelenetek plasztikusságát legalább minimálisan megtörjék. Fontos talán, hogy nem az ünnepélyes, lassú tempójú wagneri szándékkal volt bajom, hanem hogy a rendezés erre úgy tett rá egy lapáttal, hogy a végeredmény kifejezetten vontatottra sikerült. A vontatottsághoz tett hozzá, hogy néhány női szólistának egyáltalán nem töltötte be a hangja a teret, a női kórust és szerencsétlen Titurelt meg sikerült valahová a Lázár utca szélére kiültetni, kellett fülelni alaposan.  

A második felvonás elejének dinamikus jelenetei elképesztően frissítően hatottak, Parsifal és Kundry kettőse meg kifejezetten erősre és izgalmasra sikerült, az utóbbit alakító Evelyn Herlitzius fantasztikusan ihletett alakítása miatt. A Parsifalt alakító Kovácsházi István gyakorlatilag végigfeszengte az egész előadást: egyetlen mozdulata sem volt átélt vagy legalább minimálisan a szerephez illő. Színpadi képességeinek hiányossága ráadásul kínosan egyértelművé vált mihelyt a remek Gurnemanz Bretz Gáborral vagy a fenti klasszis német operaénekesnővel szerepelt egyszerre a színpadon. Herlitzius kisujja hegyéből is Kundry tragédiája sugárzott; olyan kifinomultan és érzékenyen mozgott, hogy regényeket lehetett leolvasni minden rezzenéséből akkor is, amikor épp a háttérben maradt. Bretz és a szenvedő Amfortas királyt alakító Gerd Grotchowski remek színpadi jelenléte a harmadik felvonást tette megindtóvá (csodálatos hangszínek, öröm, dráma, ááááá), úgyhogy csak jól végződött a kalandom a hibbant lovaggal. Igaz, Parsifal továbbra sem lett a kedvenc karakterem, de legyünk őszinték: róla már a The Once and Future Kinggel való megismerkedésem óta lemondtam. 

Ja, a végére még egy megjegyzés a rendezőnek: vizescsuporból is lehet bort inni, de egész más az, amikor egy igazán jól elkészített borospohárból csillan vissza az a nedű...